Szupernova halál

suttogok magamban még neked egy istenhozzádot
egy utolsó, félrecsúszott, ügyetlen búcsúszót
miközben a pillanat-töredék felfalja a Földet
elhal a hangzavar, s többé nem uralom a testemet

hiába kapaszkodnék foszlékony árnyakba
hiába kiáltanám égbe a neved
nem lenne válasz, semmi sem lenne
csak puha feketeség, csak egy nagy gödör benne

csak egy mély szakadék hívogatna magába
leugorjak? úgysem vesznék kárba
hisz' ami eleve romlott, az nem mehet tönkre
eltűnik, szétbomlik csendben, meggyötörve

vagy felszippanthatna egy magas légörvény
s engem atomnyivá zúzna, nem parancsol neki semmilyen törvény
csak szállnék, szállnék tova a jeges széllel
s arcodnak ütköznék, miközben szemed emberi-engem kémlel

nem tudnád, hogy már régen csak atomokban létezem
hinnéd, megtalálsz még, s foghatod két kezem
s ott sírnék az arcodon, egy pilládon megülve
kiáltanám, itt vagyok, de hangom messze elkerülne

s meghalnék még egyszer, annyira fájna
hogy ilyen közel vagyok hozzád, mégis mindhiába
vagy csak felszállnék, szállnék tova a jeges széllel
elhagynálak, miközben szemed még mindig emberi-engem kémlel

s atomnyi lelkemben örökké a hiányod égne
egy világ szenvedése lenne kis szívem mélyébe'
szétrepedne megint és megint és újra
meghalnék ezerszer, csak a fájdalom csitulna...